A szenvedély könyve

(Gerhart Hauptmann: Buch der Leidenscbaft)

Békefi Ernő

Amíg az író élete ködös és bizonytalan homályba borul, addig műveiben az olvasó csak mesterségesen tenyésztett üvegházi növényeket láthat, amelyeknek mintha semmiféle összefüggésük sem volna a lüktető, termelő humusszal, minden valódi irodalom őstalajával: szerzőjük reális élményvilágával. Csak ha közelebbről ismerhetjük meg ezt a rejtett ősforrást, akkor látunk írói termékekben különálló, elszigetelt alkotások helyett olyan természetesen képződő megnyilatkozásokat, amelyek szinte szerves egészet jelentenek, és szorosan összefüggnek írójuk lényével: nemcsak a kész kristályokat látjuk már többé, hanem a kristályozódási folyamatot is, azt, hogy miként forrtak ki az izzó, háborgó lélekből az objektív víziókká szilárdult elképzelések. Egyszerű, érthető gondolat: az írói alkotások szerzőjük életsorsából fakadnak, s ennek következtében az életsors megismerése éles reflektorral világítja meg keletkezésük homályát és egyéni jelentőségüket. Ilyen váltakozó áromú lelki reflektortól kaptak új, erős mevilágítáat Gerhart Hauptmann művei, amióta Buch der Leidenschaft című munkája megjelent.

„Munkája” – ez a megjelölés túlságosan megtévesztő volna. Mert az mindenesetre kitűnik a kétkötetes könyv bármelyik lapjáról, hogy nem irodalmi műnek lett szánva, hogy sehol nyoma sincs semmiféle szerkesztésnek vagy tudatos ábrázolásnak, tervszerű gondolkodásnak és kidolgozásnak, művészi kompozícióra törekvő plasztikus formálásnak. Teljesen céltalan, rendszertelen feljegyzések ezek, amelyeken az ember megérzi, hogy itt [276] tényleg tíz év élethű naplójáról van szó, noha hónapokig tartó hézagok választják is el néha az egyes darabokat, és semmi esetre sem tudatosan választott napló formáról, amit éppen a kontinuitásnak ez a hiánya, a széteső részletek igazolnak, melyeket csak az tart össze, hogy egyetlen központi probléma körül forognak, Gerhart Hauptmann életének legnagyobb szenvedése körül, amihez valahogy minden szétbogozódó szál vissza-visszatér. Mert hiába akarja előszavában velünk elhitetni Gerhart Hauptmann, hogy más ember naplójegyzeteit adja ki ebben a könyvében: a trükk egyrészt nagyon régi, másrészt pedig nagyon átlátszó. Ez az álarc különben is csak az előszóban fordul elő, s az előszó főhősének a könyvben később már nyoma sincsen, hacsak az nem, hogy három négy helyen, ahol nevekre van szükség, a napló íróját nem Gerhartnak, hanem Titusnak hívják. Különben azonban minden a nagy német író és családja körül forog, és aki csak egy kissé is ismerős az ő családi viszonyaival, igen könnyen fog ráismerhetni az egyes alakokra, Hauptmann szüleire, két fivérére, és – a probléma két pólusára, akik körül az események tulajdonképpen forognak – arra a két nőre, akiknek Hauptmann életére olyan óriási befolyásuk volt, a költő első és második feleségére.

A „szenvedély” könyve azzal a felfedezéssel kezdődik, hogy a harmickét éves naplóíró, aki kilenc éve él boldog szerelmi házasságban, váratlanul és meglepetésszerűen „komolyan beleszeret” egy tizenkilenc éves hegedűművészbe, s ez a tény tíz éven át tartó, hosszas lelki küzdelmeknek az előidézője. Inkább szenvedéséről, mint szenvedélyről van tehát szó, s éppen ezért nagyon megtévesztő a könyv címe: Gerhart Hauptmann a hullámzó érzések, nem pedig a sodró szenvedélyek embere, amit már az a tény is bizonyít, hogy nála az a konfliktus tíz évig tartott, amit éppen a szenvedélyes ember szokott egy csapásra elintézni. A költő életének legerősebb és egyben legfájdalmasabb érzését szenvedélynek nevezi, hogy ezáltal megkülönböztesse őket a többitől, és nem veszi észre azt a pszihológiai tévedést, amibe ezzel az elnevezéssel esik. De végül is nem az elnevezések fontosak. Inkább az érdekes, hogy milyen távol van ma már tőlünk ennek az évtizednek (1894-1904) egész levegője, mintha már több volna rajta a patina, mint a lényeg. Nagyon meghatnak ugyan bennünket ezek a vergődések – a költő küzdelme az „egy férfi – két nő” probléma megoldásáért, és később az ilyen megoldásról való lemondás, de mintha légüres térben mozogna szemünk előtt ez a háború előtti világ, mintha nem gyökerezne a valóságban.

Még egy meglepetés éri azt, aki Gerhard Hauptmann egyéniségét eddig még közelebbről nem ismerte: meg fogja látni a nagy emberben és életében a – kis embert, s a művészlélekben a – [277] a nyárspolgárt. Mert Hauptmann igen őszinte leleplezetlenséggel tárja fel egész lényét, csak néha ölti magára a koturnust, de akkor sem tetszeleg és játszik, mert a patetikus nagyhangúság lényéhez tartozik, hiszen az események patetikus nagyítóüvegen keresztül való szemlélés, talán éppen a „Spiesser” szokásmódja. Nem szabad tehát azon csodálkoznunk, hogy fontos lelki problémák és emóciók között igen gyakran esik a lakások berendezéséről és kényelméről szó, hogy a naplóban, néha az is beletartozik, hol, hogyan és mit reggelizett vagy vacsorázott az író, hogy mit és mennyit ivott. Különösen az ünnepélyes ivások hatnak nagyon furcsán, mivel olyan tudatosan előkészített fenséges és patetikus ünnepélyességgel aláfestett mámoráldozatoknak látszanak, teljesen ahhoz hasonlóan, amikor a nyárspolgár programszerűen rúg ki a hámból ünneplőruhában.

A harmadik meglepő tulajdonságot lelki merevségnek lehetne nevezni, a friss rugékonyság teljes hiányának, ami abban a merev, kőszoborszerű tartásban is megnyilvánul, amely a nyilvánosság előtt mozgó Hauptmannt is jellemzi. Sokan mondják rá, hogy külsőleg Goethére hasonlít, de inkább azt lehetne mondani, hogy Goethe szobrára, mert azonkívül, hogy éppoly hűvösen tartja be a formákat, mint az öreg Goethe, még van valami szögletesség is a lényében, a közvetlenségnek hiánya, állon túl a begombolkozott zárkózottság, ami jégpáncélként zárja el a lelket a külvilágtól.

De ne feledjük el, hogy ilyen külső kéreg éppen a nagyon finom lelkű és túlságosan érzékeny, mimózaszerű embereket szokta megvédeni a különben elkerülhetetlen folytonos súrlódások elől. Hogy Hauptmann is ezek közé tartozik, azt huszonhat drámája bizonyítja legjobban, és nem kevésbé ez a most kiadott napló, amely megmutatja életének veszélyes örvényeit. Tíz éven át ingadozik a két nő között, néhány hónapot az egyikkel tölt el, néhányat a másikkal, s amíg az egyiknél van, addig mindig a másikra is gondol. Egyiktől sem tud elszakadni, noha többször látszik végső elhatározásra jutni, de közeledést sem tud a két nő között teremteni, akik sohasem találkoznak. Senkinek sem akar fájdalmat okozni, ámbár akaratlanul mégiscsak szenvedést hint el sokfelé. Azt hiszi, hogy mindig helyesen, belső sugallatra cselekszik, és mégsem egészen tiszta a lelkiismerete.

Életének ezt a korszakát tükrözi Az elsüllyedt harang című drámája meseszerű képekben: a harangöntő-művész elhagyja a völgylakókat, feleségét és gyermekeit, hogy a hegyek között értékesebbet, új harangjátékot alkosson. Itt ismerkedik meg azzal a mesebeli tündérrel, aki végzetévé válik. Mint az életben, úgy itt is ingadozik a főhős, visszamegy a völgybe, majd újra feljön, s lelkiismeret-furdalások közepette hal meg. Ugyanez a motívum a két nő között álló férfi igen sok drámájában vissza-visszatér [278] (Gabriel Schilling menekülése, Henschel fuvaros, Magányos emberek, Rose Bernd stb.)

Nem csoda, hogy a gordiuszi csomót tulajdonképpen nem ez a határozatlan jó ember oldja meg, hanem az első feleség, aki szakit férjével, amikor a másik asszonynak fia születik. Ekkor következik be a törvényes válás és a második házasság, amivel a két kötet naplójegyzet lezárul.

Érdekes a két nő karakterének összehasonlítása, mert mindjárt meglátszik, hogy kiegészítik egymást, és hogy Hauptman-nak tulajdonképpen mind a kettőre szüksége lett volna. Az első felesége Melitta, mély érzésű, melankolikus, csendes és önfeláldozó, a másik, Anja napsugaras, élénk, friss lelkű, akinek közelében minden gond elenyészik. Melitta problematikus természet, Anja kristályszerűen átlátszó. Az előbbi túlságosan érzékeny, mindenben bajt, sötétséget, kellemetlenséget lát, a másik visel minden megaláztatást, és sohasem zúgolódik vagy panaszkodik. A naplóírónak szüksége volt valakire, aki át tudta érezni az ő életének zegzugos, homályos problémáit, de viszont arra az emberre is szüksége volt, aki mindezeket egy csapással el tudta vele feledtetni. Tragédiájává, lett az, hogy ezt a két tulajdonságot nem tudta ugyanazon emberben megtalálni.

A német kritika nem fogadta kedvező bírálattal ezt a könyvet, mint ahogyan Hauptmann többi munkáját is eleinte gánccsal, sőt ellenszenvvel fogadták, úgy hogy legtöbbjüknek hosszabb időbe került, amíg a közönséget meg tudták hódítani. Csakhogy a Buch der Leidenschaft kedvezőtlen kritikája tulajdonképpen azon alapszik, hogy tudatos irodalmi alkotást keresnek benne, és nem akarják meglátni, hogy teljesen szándékolatlan, időszaki feljegyzésekről van szó, amelyekkel a költő önmagát nyugtatta meg, amelyekkel reagált a viharosabb családi eseményekre. Ebben az esetben azonban fel kell merülnie a kérdésnek, hogy miért adta ki könyvalakban ezeket az intimebb feljegyzéseket, miért rakta nyilvánosság szeme elé? Hogy a senki számára sem készült feljegyzések nyilvánosságra hozatalában van valami paradoxia, azt a költő is érezte, s ezért jegyzi meg az előszóban, hogy minek olyasvalamit lepecsételve megőrizni, amit senkinek sem akarunk, amikor egyszerűbb volna az ilyen írásokat elégetni. Mi késztethette tehát ellenkező cselekedetre?

Erre rávilágít talán egy szomorú tény, amit könyvében nem említ már első feleségének elméje nemsokára elborult a második házasság után, s a költő valószínűleg úgy érezte, hogy őt okolják láthatatlan tekintetek. Ezenkívül költő bátyjával, Carl Hauptmannal sem volt túlságosan jó viszonyban, s erre is rávilágít néhány esemény. [279]

*

Minden könyv elbírálása nagyon függ attól, hogy vajon megtaláljuk-e az olvasásnak azt a módját, amelyet megkövetel, a hozzá szükséges tempót, hangulatot, módszert. Kár, hogy az irodalmi műveknél nincsen úgy mint a zenedaraboknál megjelölve, milyen tempóban kell olvasni őket, mert ez esetben senki sem várna Hauptmann könyvétől érdekfeszítő, gyors pergésű allegrót, hanem megkísérelné a könyvet úgy olvasni, ahogyan az keletkezett, mintegy kortyonként, hosszú időközökben, „andante con moto”.

Ha rövidesen, egyetlen mondatba sűrítve kellene véleményt nyilvánítani erről a könyvről, akkor azt lehetne rá mondani, hogy nem tartozik a szorosan vett irodalomba, hanem egy darab életet ad, fájó emberi sebeket tár fel számtalan reflexió és hangulat zegzugos útvesztőjében, s a csupasz, sajgó élet helyenként megkapóbb minden irodalomnál.

Copyright © 2005–2006
Vajdasági Magyar Művelődési Intézet
SCG - 24400 Zenta / Senta, Posta utca 18.
Telefon: +381-24-816-790, telefax: +381-24-816-390
E-mail