Tessedik Ferenc magyar utazó 1827. június 30-án kelt
levélében írja a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjének: „Amiólta Párizsban lakom,
már többször hallám ezt a kérdést, esmerem-e híres-neves hazámfiát, a tudós
Mandelyt? – Felette különös embernek mondották, de mostani szállását senki sem
tudta.” Majd megemlíti, hogy a Revue Britannique 1827. májusi száma a New Monthly
Magazin után leírta Egy tudós magyar élete Párizsban címmel Mandely lakását
és életrajzát. Miután Mandely élete és sorsa száz évvel ezelőtt általános feltűnést
keltett –, mint érdekessége annál inkább megérdemli figyelmünket, mert egyúttal
szép példája a száz év előtti hírszolgáltatásnak és újságírásnak.
„–” Egy fából épült kerti házhoz jöttünk (mond egy angol
utazó), melynek egyik oldala egy szomszéd épülethez vagyon támasztva; általmérője
lehet vagy hét lábnyi. Ezt a kis hajlékot a ház tulajdonosa ingyen engedte által
Mentelli úrnak; (az angol így írja a nevet). A társam kopogtatott, s beléptünk
a bölcshez. Mi hárman alig találtunk helyet a szűk kunyhóban. Jobb kéz felől
egy fejér faláda állott a szobának csaknem [485] egész szélében. A filozófus
egy deszkán ült, s lábát a ládában tartotta, melyben egy ócska gyapjútakaró
feküdt. Háta annak a háznak falához volt támasztva, melyhez a kerti ház hozzá
volt építve, őelőtte valami kis asztal állott a ládán, s azon egy író kőtáblát
láttunk, melyre ő teorémáit s megfejtéseit írdogálta. Az időnek mostohasága
az üvegablakot és a deszkafalat nagyon megrongálta; a filozófus az ilyen lyukakra
és hasadékokra holmi papirosdarabokat ragasztott, melyeken a legcsinosabb görög
és arab írás látszott. A láda mellett balra egy régi karszék állott, melynek
karfája, valamint a szobának nagyobb része mindenféle nagyságú könyvekkel volt
elborítva a nagy fóliódaraboktul fogva egészen a parányi kis 18-ad rétig, mely
Blaeü sajtója alul kijött. Ezt a karszéket hajdanában kardinál Fesch adta volt
Mentellinek. Egy darab cin, mely edény formára volt összehajtva, függött vasdróton
az asztal felett, s mécs gyanánt szolgált. Ezenkívül egy setét szegletben egy
bádogfazekat vettünk észre, nemkülönben egy vizeskorsót és egy darab fekete
kenyeret.
„Mentelli úr – mondá barátom, minekutána személyemet
megesmertette volna vele –, Mentelli úr éppen úgy beszélt angolul, mint te vagy
én, noha talán kettőnkön kívül sohasem látott angolt.” Ez igaz is volt. Énvelem
nagy könnyűséggel beszélt, igen válogatott kifejezésekkel, minden francia idiotizmus
nélkül, s ami legcsudálatosabbnak látszott, semmi idegen akcentussal. Ez a különös
ember egyenlően beszélt deák, német, régi s újgörög, tót, arab, szanszkrit,
perzsa, olasz, magyar és francia nyelveken, s a többi esmert nyelveket is nagyobb
részint érti. A kínai nyelvet is tanulta, és mintegy háromezer jeleit esmeri;
legjártasabb pedig a matematikai tudományokban és a statikában. Ő az életnek
minden gyönyörűségeit tanulásra való vágyának szentelte. Minden héten egy leckét
szokott adni a mathézisbül, s azért három frankot kap. Ezen a pénzen megveszi
egész hétre való élelmét, mely két kenyérbül és egynéhány földi almábul áll.
„Hogyha, – úgymond – minden nap friss kenyeret vennék, sokkal többet el tudnék
költeni; a kemény kenyeret azért szeretem, mert nehezen lehet megemészteni.”
Egyszer-kétszer a hétben bádog fazekában két vagy három földi almát főz magának
a mécs lángjánál, s már azt is luxusnak tartja. Egy vastag flanelruha volt rajta.
Télen a ládájában hál, nyáron csak karszékében. Ilyen nyomorult életmód és a
sok éjszakázás legkisebbet sem árt egészségének; ábrázatja vidám, színe friss
és egészséges, képvonásai nyíltszívűségre mutatnak, teste éppen nem sovány.
Hosszú haja vállára csüng le, barna szakálla valami méltóságot ad ábrázatjának,
mely a régiség karaktereire emlékeztet. Girodet festőműhelyében gyakran modellnek
szolgált, s így is [486] szerzett magának valamit. Kérdezvén, nem unja-e élete
módját, ő azt felelte, hogy éppen nem, hogy már húsz esztendőtül fogva így él,
hogy az életnek örömei igen kívánatosak ugyan, de minthogy azoknak megszerzése
végett kéntelen lett volna a drága időt az unalmas leckeadásra fordítani, inkább
csak így akarná folytatni tanulását, melyre még most sem talál elegendő időt,
ámbátor ugyan az egész napot és a fél éjszakát a tudományoknak szenteli. Egyébiránt
éppen nem tartja magát szerencsétlennek. Így tehát korántsem különösség affektálása
vitte őtet ezen kemény regulájú életre; ő csak tudományos kincseket akar egymásra
halmozni, azoknak szaporításában talál mulatságot a fösvény ember példájára,
aki minden nyugalmát s egész életét a pénznek áldozza fel.
Azt beszélte nekem, hogy Angliát kivévén Európának minden
tartományait gyalog öszvejárta, hogy a francia Akadémiának némely tagjai legjobb
baráti, s hogy mindamellett is, hogy ruhája oly rossz állapotban van, ők éppen
nem átallják karonfogva vele sétálni, s társaságokban is szívesen látják. Ez
ugyan például szolgálhatna arisztokratikus Univerzitásainknak és sok dendi professzorainknak,
kik oly szép számmal vagynak Angliában. Nálunk a ruha szükséges a tudomány ékesítésére;
Angliában megvetik a talentumot, ha rongyosan jár.
Ezt az embert kereste Tessedik Ferenc. Hosszas keresgélés
után rátalált az Arsenalban, ahol a „bibliotékát szabadon használhatja.”
Az interjú…
Tessedik: Vajon mennyi ideje lehet, hogy hazáját odahagyta?
Mandely: Mintegy harminc esztendeje.
Tessedik: Hol született?
Mandely: Azt nem tudnám megmondani, igen kicsiny voltam,
mikor eltávoztam hazulrul. Mindent elfelejtettem.
Tessedik: Valamely városra talán mégis emlékszik?
Mandely: Egy-két esztendeig Pozsonyban laktam. Azt tudom,
hogy Leopold császár koronázása alkalmatosságával Pozsonyban egy házfedélrül
leestem. Egy toronyra is emlékszem, melynek teteje gazdagon meg volt aranyozva;
úgy hiszem, hogy a pozsonyi katedrális templomtornya.
Tessedik: Gyermekkorábúl semmi környülállások sem jutnak
eszébe?
Mandely: Azt tudom, hogy egy diófa állott udvarunkban.
Ennek a diófának a képét ezelőtt két esztendővel bajjal tudtam kiverni eszembül;
szüntelen azzal gondolkoztam. Ezenkívül még egy kis toronynak emlékezete is
megmaradt eszemben valamely [487] álomképen; nem is tudom bizonyosan, hogy láttam-e
valaha a maga valóságában.
Tessedik: Hány esztendős lehetett, mikor hazajábul elment?
Mandely: Mintegy tizenhárom esztendős.
Tessedik: Micsoda okbul távozott el onnan hazulrúl?
Mandely: Én csak a világot kívántam látni. Mondhatom,
hogy én igazi áldozatja vagyok a tudománynak.
Tessedik: Gyermekkorában hol tanult?
Mandely: Sehol – vad fiú voltam –, lovakat őriztem.
Tessedik: De később csak tanult valahol?
Mandely: Berlinben két esztendeig.
Tessedik: Miképpen írja a maga nevét?
Mandely: Már szinte elfelejtem azt is; nincs is gondom
reá. Itt Mandelnek hívnak. Az embernek azon kell iparkodni, hogy a múlt időbül
minden csekélységet elfelejtsen. Azután több ereje és akaratja lészen a jelenvaló
és a jövendő dolgok vizsgálására.
Tessedik: Keresztnevét csak mégis tudja?
Mandely: Ignácnak hívnak. Két esztendő előtt a jezsuiták
meg akartak téríteni; holmi traktátusokat kellett velük olvasnom a Szentháromságrul.
Ők Dávidnak neveztek el.
Tessedik: Tehát nem volt katolikus?
Mandely: De igen; hanem más dolgokkal foglalatoskodtam.
Cicero jól mondotta: „Commentra sa’t.”
Tessedik: Deákul is jól beszél?
Mandely (mosolyogva): A magyarok kevélykednek deák nyelvekben.
(Azután deákul szólott igen válogatott terminusokban.) Midőn ebbe a városba
jöttem, minden tudósok, akik hallották, hogy magyar vagyok, deákul szólottak
hozzám. Ebbül azt ítéltem, hogy a magyarnak a deák nyelv iránt való hajlandósága
külső országban is esmeretes.
Tessedik: Igen sajnálom, hogy a magyar nyelvet egészen
abbanhagyta.
Mandely: Nem volt semmi gyakorlásom, semmi könyvem;
s ez a nyelv nincs is kipallérozva. Gyermekkoromban, úgy tetszik, csak magyarul
beszéltem.
Tessedik: De csak most is ért egynéhány magyar szót?
Mandely: Midőn magyar beszédet hallok, igen esmeretes
előttem minden szó, habár nem is értem. A magyar nyelv igen különös, hasonlít
a napkeleti nyelvekhez.
Tessedik: Az úr ért egynéhány napkeleti nyelveket?
Mandely: A perzsa nyelvet tanultam, a szanszkrittel
is sokat bajlódtam, s főképpen az arab nyelvvel.
Tessedik: Ezt tehát jól érti?
Mandely: Gondolom, hogy jobban tudom, mint a német nyelvet.
(Itten megjegyzem, hogy igen szépen beszélt németül.) A[488]mikor kimegyek,
mindég arabul beszélek magammal. Négyszázmilliom ember a föld kerekén beszél;
érdemes, hogy az ember jól megtanulja.
Tessedik: Tótul is tud?
Mandely: Oroszul olvasok, és beszélek is.
Tessedik: Mivel foglalatoskodik most leginkább?
Mandely: Az asztronómiával.
Tessedik: Szokott-e sokat írni?
Mandely: Csak a kőtáblámra írok mindent; mikor tele
van, a spongyával ismét kitörülöm. Kalkulátor vagyok. A papiros sokba kerülne.
Csak magam számára tanulok.
Tessedik: Megelégszik-e sorsával? Él-e boldogul?
Mandely: Aki magát meg tudja győzni, mindég boldog.
Tessedik: Csodálkozom, hogy ilyen nyughatatlan nagy
városban telepedett le.
Mandely: Ez igen jó hely reám nézve; elveszek benne,
mint egy vízcsepp a tengerben.
Tessedik: Mibül él?
Mandely: A magam pénzébül. Azelőtt egy kis pénzt szereztem
volt magamnak leckézés által, s azt az ország kincstárába tevém. Most kétszáz
frank kamatot húzok belőle esztendőnként.
Tessedik: Hát ez elég?
Mandely: Száz frankot sem tudok elkölteni egy esztendő
alatt. A többin könyvet szoktam venni
Tessedik: Gyakran szokott-e kijárni?
Mandely: Igen ritkán. Hetenkint egyszer a pékemhez megyek
a rue du Bacba (a Szajna túlsó oldalán), igen jó fekete kenyeret süt. Akkor
annyit veszek, amennyi egész hétre kell.
Tessedik: Meglátogatja-e valaki?
Mandely: Igenis. De mióta Párizsban vagyok, csak két
magyart láttam itten. Az egyik hét vagy nyolc esztendő előtt volt Párizsban.
A neve valami óriásit jelent.
Tessedik: Talán Nagy?
Mandely: Nem az – valami vi – Vitéz nevezetű. Jó ember
volt, itt nagy ínségbe jutott; magam is segítettem őtet. Későbben azt hallottam,
hogy meghalt itt, Párizsban; a kapus felesége mondotta, nem tudom, igaz-e vagy
nem?
Tessedik: Ád-e még leckét?
Mandely: Nem többé. Egy Jones nevű fiatal angol arabul
tanult tőlem; szép gyermek volt mind testére, mind lelkére nézve. Igen jól tanult;
hét vagy nyolc hete lehet, hogy meghalt, azóta mindig búsulok. Nagyon szerettem
volt a fiút. Még csak 16 esztendős volt.
Tessedik: Attúl félek, hogy ha majd egyszer megbetegszik,
minden segítség nélkül fog szűkölködni. [489]
Mandely (mosolyogva): Akkor majd azt mondom Diogenésznek:
„Tegyétek mellém a pálcámat, hogy a madarakat elűzhessem, melyek holttetemimet
fogják háborgatni.” Egyébiránt egy időtűl fogva nem jól érzem magamat. (Talán
az volt az oka, hogy én a jámbort nyomorultabb állapotban találtam, mint az
angol utazó.)
Tessedik: Bár csak hírül adhatná nekem, ha rosszabbul
találna lenni. A Revue Britanique nevű folyóiratban egy articulust olvastam,
mely az úr felől szól, s a New Monthy Magazine-ből vagyon kivonva.
Mandely: A télen egy angol elolvasta előttem az originált.
Tessedik: Már igen sok időt veszt énmiattam. Mindazonáltal,
ha megengedi, néha meglátogatom az urat.
Mandely: Nem vagyok vadember. Szeretem, ha valaki jön
hozzám.
Kezét megszorítván elbúcsúztam tőle, s kimentem szobájából.
Ő az ajtónál megállott: „nem kísérhetem ki – nyomorult, mezítelen vagyok”…
Korára nézve lehet vagy negyvenöt esztendős.
Így élt egy magyar Diogenész Párizsban az Úrnak 1827.
esztendejében. Mint hírlik, később vízmerítés közben a Szajnába fulladt.
