A szláv hitrege

Dr. Klier Jenő

Szlávok és balti népek

A szlávokhoz számítjuk: 1. Az oroszokat, akikhez a nagy-, fehér-, és kisoroszok tartoznak; 2. a lengyelek a kaszubok törzsével (és a XVIII. században kihalt elbai szlávok, polábok); 3. a csehek, a morvák (moravec) és szlovákok (tót); 4. a két délszláv nép, amely jugoszlávokra (szerb, horvát, szlovén) és az elszlávosodott bolgárokra; 5. a szorbok (szorábok, lauzitzi vendek), akik felső- és alsó szorbokra oszlanak. A balti népekhez tartoznak a régi poroszok, lettek és litvánok, akik szintén szlávok. E megosztás úgy faji, nyelvi, mint hitregei szempontból felesleges, bár sokan ezt követik.

Hogy a nevüket a szlovo (szó), vagy a szlava (dicsőség, hírnév) szóból vették-e, az még ma is nyílt kérdés, mind a két irányzatnak van híve, s nézetét körömszakadásig védi. Vannak, akik a „szkláv” (rabszolga) szóból akarják levezetni a szláv szót, de az nem áll meg.

Plinius és Prokopios a szlávokat: antoknak, vagy sz1avéneknek nevezi; Jordanes: vinidáknak; Tacitus „Germánia c. művében venetiknek, de nem tudja, hogy germánok-e, vagy szarmaták. Ibn Fadhlan: szklabéneknek. (Néhány újabbi szakirónál, akik a szláv hitregével is foglalkoznak, mint pl. Orelli híres művében a vendek mellett zárjelben ott van: szarmaták. Ez téves állítás, hiszen bebizonyosodott, hogy a szarmaták [görögül sauromatoi] a törökökkel rokon szittyanép, akik a csudokkal elkeveredtek, s csak egy részük szívódott fel a szlávságba.)

Mitológia

A mitológiák, enciklopédiák s lexikonok csak igen röviden tudósítanak bennünket, hogy a pogány szlávok hite a régiségtan legkevéssé felkutatott részének egyike. Az egyik lexikon (Brockhaus) írja: „A pogány szlávok istentana a régiségtan legfelderítetlenebb része, nevezetesen azért, mert a szláv és idegen írók művei a régi szlávok vallásáról a feljegyzések sokasága mellett is hiányosak és zavartak, s azonkívül abban az időben, amelyből származnak a mitológiák az egyes különálló népeknél különbözőképpen fejlődtek ki.” Azután alig van még néhány sor.

Azt a kérdést, hogy a szláv és a balti istenhit egy és ugyanaz-e, nem nehéz eldönteni. Eredete több mint bizonyos, hogy közös, azért kellene és kell is egy közös mítoszról beszélni egészen úgy, ahogy a dolog a germán hitregével áll, először beszéltek külön északi és külön német hitregéről, végül megállapodtak, egész helyesen abban, hogy csak egyféle hitrege van, amely a különböző befolyások hatása [309] alatt az egyes törzseknél vidékek szerint is sajátságos alakuláson menve keresztül másképpen fejlődött ki.

Ha idővel a körülmények hatása alatt bizonyos fogalmak és elnevezések, istentiszteleti szertartások és egyes külsőségek a különböző törzseknél sajátságosan megváltoztak is, de a hitrege fő fogalma az Isten neve: „Bog”, minden szláv nyelvben egyformán megvan.

Autochton és antiautochton

Autochton görögül annyit jelent, mint őslakó, antiautochton annak az ellenkezője. Az autochtónia képviselői állítják, hogy a szlávok őshazája Közép-Európa, van saját kultúrájuk, népszokásuk, hitregéjük stb., és ugyanazon a színvonalon álltak műveltség tekintetében, mint Európa akkori nyugati s déli népei. Ezek a szlavisták őseik európai bölcsőjét Poleziában keresik, ezek azok a homokszigetek, amik a bükkös területen túl a Königsberg–Odessa vonalon vannak. A bükkfára (?) nincs szláv szó, ezért használják a germán buky (?) szavat, de a gyertyánfára (grabsz) van (délszlávul: grab), ez a gyertyánterület a bükkterületen túl terült el; vannak olyan búvárok is, akik ezt a vidéket, a Dnyeper felső és közép folyását, mondják a szlávok őshazájának. Ezt az álláspontot különösen: Dr. Racski Ferenc, Dr. Safarik Janko, Dr. Davorin Trstenjak stb. s újabban Bohuslawski Eduard képviselik.

Amit az autochtonizmus állít, éppen az ellenkezőjét hirdetik az antiautochtonisták. Azt állítják, hogy a szlávok, mint a többi európai indogermán nép, Ázsiából jött. Elterjedésük Kelet-Európában az utolsó indogermán népvándorlási hullám. Északról szorongatták a kalóznépek, délről a nomád lovastörzsek és germán szomszédaik is zaklatták őket úgy, hogy a kényszer hatása alatt a Visztula és Don vidékére kerültek, sőt az Oderán túlra a keleti Alpokba (Kárpátokba), és le a Peloponezoszig. A Peloponezoszon sokan beleolvadtak a görögökbe, és a Tiszavidéken a magyarok képeztek éket, az Elba vidékén sokan felszívódtak a germánságba, továbbá azonban a szlávok terjeszkedése kelet és észak felé – a mai állapotot tekintve – még nincs befejezve. Azt állítják, hogy nincs önálló szláv kultúra és mitológia, és az autochton iskola létezését néhány német soviniszta történész és nyelvész téves tanításának köszöntheti. A régi szlávok kultúrája, mint a többi indogermán népé, részben Ázsiából hozott, részben pedig itt elsajátított, s vallásuk forrása az indiai véda. Ezt az irányt főleg Vjekoslav Jagić dr., az Archiv für slavische Philologie szerkesztője Wien, Dr. Niederle Lubor, Dr. Stanoje Stanojević, Dr. Tamás Maretić, Dr. Szilárd Jireček, Dr. János Radonić stb. képviselik.

Hogy e két iskola közül melyiknek van igaza, annak megítélésébe nem bocsátkozunk, esetleg még a jövő olyan kutatási eredményeket fog felmutatni, hogy végleges és tárgyilagos megállapításokat tehetünk fel.

Itt közlünk egy elterjedt véleményt: Az indogermán népek három nyelvcsoportjából: románok, germánok s szlávok közül minden [310] valószínűség szerint először a románok, aztán a germánok s végül a szlávok hagyták el az ázsiai őshazát. Amit az egyes népcsoportok a védák vallásából magukkal hoztak, azt már ma megállapítani nem lehet, de a védabeli égi Istent majd mind magukkal hozták. Megjegyezzük, hogy a görögök, akik szintén indogermánoknak számítanak, a későbbi klasszikus Görögországban már phsrigiai-indogermán lakosságot találtak. A keleti kultúrnépekkel való kereskedelmük és érintkezésükből – hozzájárult ehhez kedvező éghajlatuk – hitregéjük gyönyörűen kifejlődött. Későbben a románoké is, de már a germánok hitregéjéből kevés maradt ránk, s a szlávokéból még annál is kevesebb. Az írott emlékeket, sőt még a szóhagyományokat is a hittérítők s későbben a papság majdnem teljesen megsemmisítették. Kifogás alá nem eső lelet csak csekély számú van. A reményt azonban nem szabad elveszteni, még előkerülhetnek oly iratok, és régiségek, amik sokra nézve adhatnak majd felvilágosítást, esetleg valamelyik nép hitregéjét teljesen felfedik, s abból aztán nem lesz különösen nehéz a többiekére következtetni, esetleg a hiányokat kipótolgatni.

Leletek

Sírlelet kevés van általában, a leletek, amiket Rügen (ószlávul: Rujno) szigetén Altkirchenben s Arkonában találtak, megbízhatók, valamint a sziléziai lelet, amit a krakkói múzeumban őriznek, s még a danzigi múzeum egyes tárgyai. Sok leletre ráfogták, hogy ószláv eredetű, mint a prillwitzi, a bambergi oroszlán stb., de kitűnt róluk, hogy a szlávsághoz semmi közük.

Szóhagyományok

Néhány elbeszélés és dal van némely vidéken, amelyben az ószláv pogánysággal összefüggő szavakat vagy célzásokat vélnek felfedezni, de ezek nem megbízható kútfők; vannak azonban községek, hegyek, folyók, amelyek elnevezésüket minden valószínűség szerint valamely istenség nevétől nyerték, vagy legalább emlékeztetnek rá, vagy ott a közelben lehetett olyan liget, forrás, vagy más kegyhely, amit valamelyik isteni lénynek szenteltek.

Írásbeli kútfők

A szláv hitrege legrégibb írott kútfői mindenesetre a rómaiak: Gaius Julius Germanicus (Caesar), Nero Claudius, Drusus és az ifjabbik Antonia fia, Tibériusz fivére szül. Kr. e. 15-ben, megh. Kr. u. 19-ben Daphneban Antiochiában, neje Agrippina volt. Legyőzte a germánokat; kiváló szónok hírében állott, és jó történetíró. Műve: Germanici Caesaris Aratea.

P1inius Gaius Secundus, az idősebb, sokoldalú és termékeny római tudós, szül. Kr. u. 23. és megh. 79. a Vezúv kitörésének megfigyelése alkalmával. Mint fiatalember részt vett a germánok elleni hadjáratokban; Nero és Vespasianus uralkodása alatt magas állásokat töltött be, közvetlenül a halála előtt a misenumi hajóraj parancsnoka volt. Szónoki s nyelvtani művei eltűntek, mindamellett [311] 37 kötetes munkája a Historia naturalis (Természetrajz), egy enciklopédiája „sok adattal s kevés kritikával” – így mondják – maradt ránk.

Tacitus Cornelius, a legnagyobb római történetíró, szül. Kr. u. 55-ben megh. 117-ben, előkelő nemes család ivadéka volt. Művének teljes, új címe: De origine situ, moribus ac populis Germanorum (A germán népek eredetéről, helyzetéről és szokásairól).

A bizánciak közül megemlítendő:

Prokopios, aki a palesztinai Caesaréából származik, s innen vette a Caesariensis melléknevet, a Kr. u. 6. században élt, urát a „hősies” Belizárt az 526. évtől kezdve elkísérte ázsiai s afrikai hadjárataira mint íródiák, későbben Konstantinápolyban szónoklattant tanított. I. Justinianus császár megtette praefectus urbivá (polgármester). Több görög nyelven megírt munkája maradt meg, amely Herodotos, „a történetírás apja” modorában íródott; jó nyelvezet, tárgyilagosság, s igazságszeretet jellemzi.

Konstantinos Porphyrogenetos VII. *905. +959. Kr. u. 14. Bölcs Leo és Zoe fia, aki mint 7 éves gyermek követte apját az uralkodásban. Gyámja Romanos Lakapenos volt, akinek leányát, Helenát vette feleségül. Uralkodása a béke jegyében telt el, mint uralkodó nem volt nagy jelentőségű, de mint a művészet s a tudomány istápolója elévülhetetlen érdemeket szerzett. Maga is néhány jó művel gazdagította az irodalmat, amik közül a Birodalom tartományai c. érdekel minket.

A keletiek közül szóra érdemes:

Ibn Fadhlan, aki arabs, volt s Bagdad követe 921–922 Oroszországban.

Szláv kútfők:

Nesztor, a legrégibb ismert orosz krónikás, körülbelül a 11. század közepén élt 1113 utánig (közelebbi adatunk nincs) ifjú korától kezdve szerzetes volt a Kiev melletti barlangi kolostorban, s itt írta meg művét, amely, mint az akkori krónikák mind, a vízözönnel kezdődik. Évszámolása a 852. évvel veszi kezdetét, és a tizenkettedik századig tart. Nesztor eredeti kézirata nincs meg, a legrégibb másolat annak leírójától, Laurentius baráttól nyerte „laurentini” elnevezését, és 1377. évből való. Ilyen leírás van vagy 50. Sok változtatás, toldalék és pótlás van majd mindegyikben. A XVIII. századbeli kiadásokat a történészek értékteleneknek bélyegzik, az első kritikai kiadás az 1848-beli petersburgi. Ezt a krónikát sok nyelvre lefordították.

Igor (Olegovics) hadakozott Galíciához, s Lengyelországban, azután rövid ideig Kiev és Csernogovszk fejedelme volt, akkor kolostorba kellett vonulnia, s egy felkelés alkalmával népe 1146-ban meggyilkolta. Tetteit megénekelte a Slovo o polku Igorova c. hősköltemény, hogy most ez népköltészeti termék, vagy valamelyik udvari költő elmeszüleménye, nem tudni, célzásokat tartalmaz a szláv pogányságra, de nem teljesen megbízható. [312]

Ilarion, berestyevi pap, későbben kievi metropolita, 1051-ben írta meg egyházi művét, amelyből arra lehet következtetni, hogy a pogány szlávoknak voltak szobraik s idoljaik.

Kozma, a prágai, cseh krónikás szül. 1040. után, lengyel származású, Prágában s Lüttichben tanult, Prágában titkárja s vikáriusa volt több püspöknek, elkísérte főnökeit Német- s Olaszországba és meghalt, mint a prágai dóm dékánja 1125. Műve a Chronikon Bohemorum, mely úgy az egyetemes, mint a cseh történelmet 1125-ig részben régebbi krónikák, részben szóhagyomány alapján, és a XII. század közepétől saját tapasztalataiból merítve tárgyalja. Ez a történelem nagy alapokra fektetett, és bőbeszédű, igazságszerető és jóindulatú, a prágai püspököknek tömjénez, de a németekkel szemben bizonyos ellenszenvvel viseltetik. Kozmát a cseh történetírás atyjának szeretik nevezni. Munkája 1602-ben jelent meg nyomtatásban.

Dalimil, cseh költő és történész a XV. században, mezericsi származású, s Jungbunzlauban volt kanonok, állítólag ő a szerzője a legrégibb cseh verses krónikának, amely Czech megérkezésétől Csehországba 1314-ig terjed, s főleg germánellenes jellege jellemzi. Nyomtatásban megjelent 1620-ban Kronyka stara klaštra Boleslavskeho etc c. a. Prágában.

Gallus Márton, a legrégibb lengyel krónikás, aki a XII. század első felében élt. Születésére nézve nem volt lengyel, hanem külföldi, valószínűleg lotharingiai, udvari káplánja volt a ferdeszájú III. Boleszlávnak. Krónikája latinul íródott, versekkel bélelve, és tulajdonképpen csak urának a történelmi szerepét tárgyalja, címe: Martini Galli Chronicon.

Dlugosz János, latinul Johannis Longinus (Hosszú), a Niedzielskók nemzetségéből való, szül. 1415. Brzevnicában, megh. 1480. máj. 19. Krakkóban. Zbigniew Olesnycki krakkói püspök szolgálatába, mint apród lépett, annak íródeákja lett később, és fiatal korában nyerte el kanonoki állását. Urának kieszközölte Rómában a bíbornoki kalapot, elzarándokolt Palesztinába, s fontos politikai tárgyalások résztvevője volt, kegyvesztett is lett, de kiválóságainál fogva hamarosan visszaszerezte királya kegyeit. Különleges küldetéssel járt Poroszországban, Csehországban és Magyarországon. Életét befejezte mint lembergi érsek. Számos történelmi művet írt, a többek között megírta a pózeni, gnezeni, krakói s plocki püspökök élettörténetét a Liber beneficiorum diocensis Cracoviensist és legjelentősebb alkotása mindenesetre a Historia polonica, mely 12 könyvben Lengyelország történelmét tárgyalja a legrégibb időkön kezdve a szerző haláláig, az utolsó könyvekben sokat foglalkozik önmagával is. Műve igen értékes forrásmunka, mindamellett, hogy néha kritikátlan és előítéletes, összegyűjtött munkássága megjelent 14 kötetben újabban 1863–1887-ig.

Kadlubek (Kadlub – Gottlob, így hívták állítólag az apját) Vince, lengyel krónikás szül. 1160–1223. sandomiri prépost, később (1207) [313] krakkói püspök; 1218. belépett a cisztercita rendbe szerzetesnek. Műve a Chronica Polonorum, amely forrása sok népi, még eddig teljesen nem tisztázott, hitregebeli részének.

Germán forrásmunkák.

Először a németeket vesszük sorba, s azután az egyetlen vonatkozó dán művet.

Bremeni Ádám (Adamus Bremensis) történetíró, valószínűleg felső Szászországból származik, (Gróf Groseck) Adelbert érsek megtette „domscolaster”-nek. Művében, a Gesta pontificum Hamburgiensiumban leírja tudományos kutatások, és Sven Erithson, dán király szóbeli közlései alapján az érsekség és az északi misszió történetét az 1072. évig. A 3. könyv sok egyéb történelmi fontossága esemény leírásán felül tartalmazza Adelbert érsek életrajzát, aki az északi államok pápai követe volt, és ő terjesztette el a kereszténységet a vendek közt. A 4. könyv: Descriptis insularum Aquilonis Dániáról, Skandináviáról s Oroszországról tartalmaz fontos adatokat. Kinyomatták ezeket a könyveket 1579-ben.

Helmold, a XII. sz. történetírója születésére nézve holsteini volt, Bosauban a Plőnersee mellett volt plébános, főpapjának, Lübecki Gerold püspöknek, biztatására megírta a szomszéd államok hittérítését a Chronica Slavorum c. műben. 1170-nél hagyja el az írást, amelyet 1209-ig Arnold, bencés apát folytatott.

Tiethmar (Dietmar), merseburgi püspök, krónikás 975–1018. Gróf Walbeck Siegfried fia volt, s rokonságban állt a szász császári házzal is. 1002-ben a nagyapja által alapított walbecki kolostor prépostja, s 1009-ben merseburgi püspök. Krónikája 8 kötetes és a 908–1018 évek történetét tárgyalja, és értékes adatokat közöl különösen Merseburg múltjáról és a vend háborúról. Tiethmar értesülései jók, ő igazságos és tárgyilagos, adatai elfogadhatók. Az eredeti kézirat megvan.

Bambergi Otto, „Pommeránia apostola” régi sváb nemes család sarja, pap volt, hittant tanított Lengyelországban, ahol mint Wladimir Hermann herceg udvari káplánja és titkára működött. Nemsokára IV. Henrik király kancellárja, s bambergi püspök lett. Sokat prédikált egyházmegyéjében, és számos kolostort alapított. Boleslav, lengyel herceg kérelmére Pommerániába ment, ahol az ottani szlávok nagy részét megtérítette, s megtette püspöki vikáriusnak Adalbert káplánt Julinban. Még egyszer, 4 évvel későbben (1128) második missziós útján ott járt, ezúttal is nagy sikerrel. Meghalt 1139-ben Bambergben. Eduard, egy bambergi szerzetes megírta 1150 körül életrajzát Vita Ottonis címen, az író jól ismerte urát, s mindazokat, akik elkísérték misszióján.

Fritzlari Herbert, a költő 1210. körül született, Fritzlarban (Hessen) szintén pap volt. Önmagát „tanult tanulónak” nevezi. Műveiben több szláv vonatkozású hely van.

Duisburgi Péter, dominikánus szerzetes volt Poroszországban, [314] megírta a rend történetét 1326-ig 4 részben, az első a rend alapítását tárgyalja, a 2. és 3. Poroszország meghódítását, és az utolsó általános jelentőségű adatokat közöl. Az ő Chronicon terrae Prussiae-ja latinul íródott, s megbízható.

Saxo, mellékneve Grammaticus, ami tudóst jelent, a legnevezetesebb és legértékesebb régi korbeli dán történész Saxo Axel (Absalon) püspök íródiákja volt, ez a püspök későbben lundi érsek lett, rendeletére megírta Dánia történetét 1186-ig. Az ő latin nyelvezete hasonlíthatatlanul jobb, és kifejezőbb, mint a többi krónikásé. Pap létére is tárgyilagos, műve a Historia Danica 16 kötetes, 7 kötet belőle feltétlenül szavahihető, mert az azokban foglalt esemény mind Saxo életében történt, és sokat maga is látott, a többit csak úgy hallomás után kevés kritikával írta le, ezek azonban csak mondák, s mint szóhagyományok értékesek.

Egyéb fontos kútfők

Jordanes (Jordandes) a 14. század történésze, születésére nézve alán, de gótnak vallja magát. Fiatal korában íródiák, aztán pap és crotoni püspök. Két műve maradt ránk, a De origine actibusque Getarum és a De summum temporum.

Louis Paul Leger, szül. Toulouse-ban 1843-ban, megh. Párizsban 1923-ban. Tanár volt 1874-től, és 1885-től a College de France-on, egyike a legkiválóbb szlavistáknak. Leghíresebb munkája a La Mythologie Slave 1901. Ez a könyv több fontos új adatot hoz felszínre.

A vallás jellemzése

Prokopiosz írja a kárpáti szlávokról, hogy ezek most csehek, szlovákok, lengyelek, rutének, vagy valamelyik későbbi délszláv törzs, nem tudni: „Tisztelnek egy istent, a villám megteremtőjét, és minden dolog urát; vágnak a tiszteletére ökröt és mindenféle áldozatot hoznak. Általában nem ismerik a sorsot (fátum), és semmi fontosságot így nem is tulajdonítanak a sorsnak az emberek életében. A fenyegető halál idején, legyen az betegség alatt, vagy a csata előtt az istennek fogadalmat tesznek, amelyet, ha a veszélytől megszabadultak, híven teljesítenek, mert azt hiszik, hogy ezáltal meg lesznek váltva. Tisztelik azonban a folyókat, sellőket (nympha) és számos más istenséget, akik mindnyájának áldoznak, és amihez jóslatokat fűznek.”

Helmold, írja ezzel szemben a polabi (elbai) szlávokról: „A sokalakú istenségeken kívül, akiktől a mezőket és erdőket, a gyászt és örömet nyerik, hisznek egy istenben, aki az égben a többiek felett rendelkezik, és az, miközben mint mindenható, csak az égi ügyeket intézi, a többi ügyet neki alárendelt istenekre bízza, akik az ő véréből származtak, mindegyik annál tekintélyesebb, minél közelebb áll az istenek istenéhez.”

Ez a két idézet világosan a szláv hitrege védai eredetére utal.

Duisburgi Péter írásában a régi poroszokra vonatkozólag a következőt találjuk: „Tévedésből tisztelnek minden teremtményt isten[315]ként, nevezetesen a napot, holdat és csillagokat, mennydörgésverőt, madarat és négylábút a békáig. Voltak szent ligeteik, mezőik és vizeik, úgy, hogy azokban nem mertek fát vágni, szántás-vetést űzni, és halászni.”

Ez a germán hitregéhez mutat hasonlatosságot.

A szlávok és a görögök között, a 941. évben kötött békére vonatkozólag Nestor krónikájában találjuk a következőt: „…a keresztény oroszok, akik ezt a szerződést megszegik, azokat megbünteti a mindenható Isten, és azok, akik nem keresztények, azok ki lesznek zárva Isten kegyelméből és a Perunéból…”

Innen látszik, hogy a térítés nem ment egyszerre, és későbben is tekintettel voltak a régi vallásra, amit azután teljesen kiirtottak szinte minden emlékével együtt.

Az eszhatológia (ez az utolsó dolgokról való tan) a lélekről való hitet illetőleg több tant hirdet, pl. a halottak lelke a nagy tengeren át keletre a naphegyhez jut; továbbá a boldogok szigetére; azután a szivárványon felmásznak az égbe; vagy a tejúton mennek túlvilági tartózkodási helyükre.

A dualizmus (az a tan, mely szerint a kiválasztottak boldogulnak, s a többiek elkárhoznak) ismeretlen a szláv hitregében.

A szellemekben és varázslásban való hit úgy látszik, erősen ki volt fejlődve a pogány szlávoknál, főleg a betegek kezelését és gyógyítását illetőleg. A babonaság erősen tartja magát még mindig a szlávok körében.

Templomaik is lehettek – ezek alakjáról s berendezéséről mit sem tudunk –, amelyek valószínűleg jósdáknak is fel lettek használva; itt jósoltak a leszúrt dárdák közt vezetett áldozati fehér ló járásából és más jelekből, meg a fapálcikák vetéséből. Inkább azonban az a feltevés fogadható el, hogy a szlávok is ligetekben, forrásoknál, nagy fáknál áldoztak, mint a többi akkori pogány nép egész Európában.

A papságról azt lehet mondani, semmit sem tudunk. Fel lehet tételezni, hogy a vezérek, vagy törzsfők töltötték be a papi méltóságokat is; ők végezték el az alakiságokat (ceremónia), amelyek az istentisztelettel (kultusz) összefüggtek néhány jós, varázsló, vagy más efféle közreműködésével. A baltiaknál említenek holmi papokat.

A halottakat eltemették, vagy elégették, mely utóbbi szokás terjedt el inkább, ami onnan állapítható meg, hogy aránylag kevés ószláv sírt tárnak fel. A férjjel együtt eltemették a feleséget s a szolgákat is, vagy csak néhány pénzdarabot tettek a sírba, és egy kis létrát, hogy a halott a szivárványra, vagy a tejútra (hadak útja) felmászhasson. A halottégetés volt a régebbi s elterjedtebb szokás. Mikor Ibn Fadhlan 921-ben az oroszországi szlávoknál járt, szemtanúja volt egy halottégetésnek, mikor az elhunyt fiatalemberrel feleségként elégették annak menyasszonyát (?). A koporsók és máglyarakások, csónak és hajóformájúak voltak állítólag. (Skandináv szokás.) [316]

Ünnepnapként ünnepelték a napéjegyenlőség napjait, és némelyik istenségnek külön ünnepei voltak. (Nagy ünnepnek mondják a morváiknál és lengyeleknél megtartott tavaszi marzana ünnepet, ami annak emlékére van, hogy mikor 966-ban ezek a népek megkeresztelkedtek a pogány istenképeket, és szobrokat ünnepélyesen elégették; ez természetesen nem tartozhatik a hitregéhez, de vannak, akik oda számítják.)

Ismerték a vérbosszú fogalmát is, amely annyiban tartozik a hitregéhez, mert eskükkel volt összekötve, de az megváltható volt.

A régi szlávok az idegent törzsükbe, mint fiktív rokont fogadták, mely szokás szintén az ő istenhitükön alapult.

A törzs, a család, az otthon, a szokások és hagyományok tiszteletben tartása, valamint a szabadságszeretet szintén a régi szláv hit élő maradéka.

Az egyes előforduló istenségek, szellemek stb. leírása

Balti istenek (11): Sventovid-Svetovid, Crnobog, Crnoglav, Jula, Pizamar, Pogada, Pripegala, Radigost, Runvid, Triglav, Turupid-Turuvid.

Belbog: (Fehér isten). Ezt az istenséget, mint a fény legfőbb istenét és a jóság képviselőjét említik. A dualizmust a szláv hitrege nem ismeri. A poláboknál található, de valószínűleg a keresztény hatás teremtette. Vele a Crnobognak akartak ellenlábast csinálni ezzel a kitalált lénnyel.

Bela: Fehér asszony, tündér; ez a szó az elferdített vila.

Besi: Erdei, vízi, légi és mezei tündérek.

Biosumi: Ősrégi moszkovita bálvány tehénfejjel és női kebellel, még a IX. században imádták.

Bochuta: Sléziában talált Idol, állítólag a házasság istennője.

Božik: Bog kicsinyítve, házi isten vagy védszent.

Brennabor: Brandenburg szláv neve, a hitregével kapcsolatosan néha előfordul, mint hely, de egyébként semmi köze hozzá.

Crni bog: (Fekete isten.) A sötétség és gonoszság képviselője, hatalmas istenség, mint oroszlánt, sárkányt, vagy más szörnyet ábrázolják. A poláboknál a költött fehér istennel hadakozik. (Lokalizálva ez a mítosz a lausitzi szorboknál fordul elő, ahol Bautzen mellett egy hegyet Čorny bóh-nak s egy kisebbet Bely bóh-nak neveznek. Valószínűleg kereszténykorbeli elnevezés.)

Crnoglav: Fekete fejű isten, többet nem tudunk róla.

Dažbog (Dajbog): Ez az isten adja a gazdagságot minden tekintetben. Dajbog napisten is.

Deive: A védő szellemek neve.

Deva (Diva): Állítólag istennő volt. (Dea).

Devo Sunelei: Isten fia; az istenek neve.

Did: Istennő, aki a viszontszerelmet felkölti.

Djavo: Ördög, a görög diabolos, a hitregében nincs.

Domovija: Háziszellem. [317]

Dzevana: Valami istennő, akiről többet sem tudunk.

Dzizilelia: Istennő, a gyermekek védszentje.

Flins: Kitalált istenség.

Gerovid (Janvid): Svetovid más formája.

Grivet (Krivet): A baltiaknál: főpap.

Hárpiák: Tévesen használt görög szörnyek.

Holzi (Holcsi): A Dioskurokhoz hasonló két bálvány, Tacitus Alzesnek nevezi (?).

Horz: Tűzisten, nagyon tisztelik, némelyek Perun testvérének tartják.

Jagababa: Az oroszoknál egy alsóbbrendű, rossz isteni lény.

Jula (Julin): A volhiniaiak istene. Lehet, hogy a nevét Julius Caesartól vette.

Jesa: Költött istenség.

Jutrebog: A reggel istene (?).

Krasopanj: Szép (v. vörös) asszony a morváknál, a szerelem istennője (?).

Kuga: Egy szörny, rossz tündér.

Kupalo: Isten, akinek áldását nyáron kérték (Iván Kupalo = Ker. Szt. János), szintén költött lény.

Lada, Lado: A szerelem és napsugár istennője. (Költött.)

Laima: Jószelleme a gyerekágyas nőknek.

Lampir: Vampír.

Led, Leda: Az oroszok hadiistene (?).

Lel: Lada fia, a szerelem istene (Amor). Költött.

Lesija: Az oroszok erdei szelleme.

Libusa: A bölcs papnő, Kozma elmeszüleménye.

Mokoš: Rosszindulatú istenség, ennyit tudunk.

Morana: A cseheknél a halál istennője.

Nijam: Sleziában s Lengyelországban a halál istene; a halottak kísérője.

Orosz istenek: Ruski bogovi: (9). Perun, Dazsbog, Horz, Mokos, Szimargl, Stribog, Szvarog, Trojan-Trajan és Volosz-Velez.

Patrimpo: Jótékony napisten.

Pecollo: Fenti ellenlábasa, ő is napisten, de a föld alatt, ahonnan a termést érleli, de a halál istene is.

Perkuna tete: A villám anyja.

Perkun (Perkunas, Perkunzas): Lettül és litvánul a dörgés istenének neve, az, ami a többieknél Perun.

Perun: Az ószlávok leghatalmasabb és legtekintélyesebb istene, róla tudjuk is a legtöbbet. Az ő idolja fából való volt ezüst fejjel és aranyos szakállal. A neki szentelt fa a tölgy volt, s tölgyfa égett tiszteletére éjjel-nappal. Áldozatokat főképpen Kievben és Novgorodban mutattak be neki. Hogy azt a szerepet töltötte-e be a szláv istenek közt, amit Zeusz a görögöknél, Jupiter a rómaiaknál, vagy Odin a germánoknál nem bizonyítható, de valószínű. A 988. évben Kievben az ő szobrát Vladimir herceg parancsára egy ló farkához kötötték, meghurcoltatták így, s végül a Dnjeperbe dobták. Neve majd minden [318] szláv nemzet nyelvében valamilyen formában fennmaradt. Oroszországban mint káromkodás; lengyelül piorun villámot jelent; nálunk perunika (Iris germanica) emlékeztet a nevére stb. Perendan = csütörtök.

Pisamar: A harag istene.

Pogada: Az idő s a jövő istene.

Pol: A házasság istene (?).

Porevil: Egy ötfejű isten volt.

Prija: Talán a germán Frigg-Fria (?).

Pripegala: Egy isten, akinek mindent köszönni lehet, és mindennemű megtiszteltetés illeti. Napisten lehetett.

Prove: Az éles szemű, szigorú istene az igazságnak. Emberáldozatokkal tisztelték.

Radigost, Radegast: A vendégek istene, aki szívesen maga is vendég. Vannak, akik állítják, hogy a poláboknál és szorboknál a becsület, erő és a háború istene volt, akinek feláldozták a foglyokat. Más felfogás szerint csak egy Trollersee melletti város neve Mecklenburg Strelitzben. Radgona Szlovéniában emlékeztet a nevére.

Rinvia: Tündér.

Rod, Rojanica, Rosdovic, Rozsdonica: Jóindulatú szellemek, a születéseknél segédkeznek.

Rugivil: Egy rügeni 7 fejű istenség.

Runvid, Rinvid, Rujevid: A rujnói (rügeni) Vid, lehet, hogy ugyanaz, ami a Sventovid.

Russalkák: Bájos vízi sellők, akik többször emberek előtt is mutatkoznak, de aki őket meglátja, szerencsétlenül jár, mert nem tud többé földi nőt szeretni.

Sazsdenica, Szojanica: Sorsot intéző istennő.

Simargl: Isten, akiről semmi különöset nem tudunk.

Siva, Sina (Zsiva): Lehet a termékenység istennője, de lehet költött név is.

Sjen (Sjenovid): Crnagorai felfogás szerint minden háznak van védőszelleme. „Sjen” lehet ember, kutya, kakas, sőt kígyó is. Van ehhez hasonló szelleme az erdőknek, folyóknak, tavaknak és hegyeknek, de ezeket a „dzsin” török szóval nevezték el.

Solnce (Sunce): Napisten.

Sosek: Háziisten.

Stribog: A fagy és szél istene.

Sudjenica: Rodjenica Rojanica 1. o.

Svantovid, Svetovid: A baltiak főistene, Saxo őt az „omnis staviae” (minden szlávok) istenének nevezi. Négy feje van, és a világ istenének és urának tartják, azonfelül mint hadi és jóslási istent tisztelik. Rügen (szlávul Rujan, Rujno) szigetén volt állítólag egy Svantovid nevű szentség, egy festett faépület (?). Ez az isten italszarut és kardot hordott. Évente ünnepi lakomával és nagy, véres áldozatokkal ünnepelték, hogy jó termést adjon.

Svarog: Egy általános szláv isten, a tűz ura, vagy maga az ál[319]dozati tűz, vannak akik az isteni kovácsnak mondják (per analogiam Hephaistos).

Svarozic: Svarog fia, apja segédje, a polábok hadura.

Tenac: Vampír.

Triglav: Ez a ma már kihalt stettini szlávok főistene volt. Három feje volt. Brandenburgban és Szlovéniában hegyet neveztek el róla. Nincs kizárva, hogy a szentháromságból vedlett át szláv istenné.

Trojan-Trajan: Ezen isten hatáskörét nem ismerjük. A déli és keleti szlávoknál sok rom van, ami az ő nevére emlékeztet. Egy vélemény szerint ő az istenített római császár Trajanus, de nincs kizárva, hogy szintén a szentháromság.

Turuvid-Turupid: Perun egyik változata.

Usinj: A lettek ló formájú istene.

Usud: Sorsisten, sorsintéző isteni férfilény.

Vampir (Lampir, Tenac): Némely ember halála után vámpírrá változik, aki éjjel visszatérve az emberek és háziállatok vérét szívja. Ezeket kiásták sírjukból, és elégették. (Sokan ezt különös délszláv babonának tartják.) Már Dušan cár megtiltotta, mert ez a hit még a kereszténység alatt is erősen tartotta magát, ennek a babonának gyakorlását az egész község magas pénzbeli megbüntetése terhe mellett, ha pedig pap vett részt az ilyen műveletnél, megfosztották hivatalától, és II. Petrović-Njegoš Péter püspök is sokat fáradozott ezen balhit kiirtása körül.

Vegada: Az időjárás istene.

Veszna: Tündér.

Vestica: Boszorkány.

Vila, Vile: Tündérek, az összes szlávoknál elismert alacsonyabb rendű isteni lények; főleg a vízben éltek. Vilovo a Bácskában emlékeztet rájuk.

Vjedogonja lovac: Egy szellem, a hegyen alvó ember lelke.

Volos-Velez: A nyájak (legelők) istene. Nevét szent Balázzsal hozzák összeköttetésbe, némelyek meg a görög Bukolos-szal. Azért véleményünk szerint, mégis eredeti szláv isten. Nevére emlékeztet: Velez, Velesnica, Velebit stb.

Vrać: Varázsló, szemfényvesztő, kuruzsló, valószínűleg gyógyított és az áldozatoknál segített. Vracsevgáj, a bánáti falu emlékeztet erre a foglakozásra.

Vukodlak: Egy szörny, akibe az elhalt rossz emberek lelke vándorol.

Zduh: Szellem.

Zemargia: Az oroszoknál a tél istennője, hóruhát hord, s fejét jégeső koszorú díszíti; deret lehel a mezőre, és ha fúj fagyaszt.

*

Kérem a tisztelt olvasókat, ha van az ő vajdasági (bácskai, vagy bánáti) községükben olyan határrész, domb, folyócska, ér, vagy liget, amely ezekre a nevekre emlékeztet, szíveskedjenek azt velem (Vršac) közölni. [320]

Copyright © 2005–2006
Vajdasági Magyar Művelődési Intézet
SCG - 24400 Zenta / Senta, Posta utca 18.
Telefon: +381-24-816-790, telefax: +381-24-816-390
E-mail